Szederbor
A bor beszél. Kérdezzünk csak meg bárkit. Az utcasarki orákulumot, az esküvői lakomára betérő hívatlan vendéget, a szent őrültet. Hasbeszél. Millió hangon szólal meg. Megoldja a nyelvet, mélyen eltemetett titkokat hoz napvilágra, olyanokat, amelyekről talán nem is volt tudomásunk. Kiabál őrjönk suttog. Nagy tervekről tragikus szerelmekről és iszonyatos árulásról szónokol. Sikoltozva kacag. Magában kuncok. Önnön tükörképe előtt sír. Tovatűnt nyarakat és olyan emlékeket kelt életre, amelyeket jobb lenne elfelejteni. Minden üvegből más idők, más helyek könnyű illata lebbe elő, a legközönségesebb Liebfraumilchtől a királyi Veuve Clicquot-ig mind szerény csoda. Vagy ahogy Joe nevezte: hétköznapi mágia. Az alapanyag átalakítása álmokká. Laikus alkímia. Vegyük például ezt a hat üveget Jay pincéjében. A Különlegességeket. Nem igazán eltartható borok, Jay mégis megőrizte őket. Nosztalgiából. Egy kivételes, a jövőben elképzelt alkalomra. Hat üveg, kézzel írt kis címkével, gyertyaviasszal lepecsételt dugóval. Mindegyik nyakára más színű zsinórt kötöttek: málnapirosat, bodzavirágzöldet, szederkéket, csipkebogyósárgát, szilvafeketét. Az utolsó üvegre barnát csomóztak. A címkén ez állt: '75-ös Különlegességek. Az ismerős írás állott teaszínűre fakult. De belül titkok mozgalmas méhkasa zümmögött. Lehetetlen volt elbújni sutyorgásuk, füttyögésük, nevetésük elől. Aznap, amikor elhozta a Poh Hill Lane-ről, józanabb fajborok rekesze mögé rejtette őket.

Kékszeműfiú
Élt egyszer egy özvegyasszony, akinek három fia volt - Fekete, Barna és Kék. Fekete volt a legidősebb, mogorva és kötekedő. Barna a középső, félénk volt és buta. De az anya kedvence Kék volt: a gyilkos. Az jár a fejében, hogy a gyilkosság színe kék. Jégkék, ködfal-kék, fagyott-kék, halott-kék, hullazsák-kék. Sok szempontból pontosan az ő színe, ami elektromos töltésként, eszevesztetten zümmögve rohan végig az áramkörén. A kék mindent kiszínez. Látja, érzi mindenütt, a számítógép képernyőjének kékjétől az anyja kézfején lévő erek kékjéig, amelyek most kidudorodnak, és úgy kanyarognak, mint a blackpooli strandon a homoki férgek járatai. oda jártak négyesben, arra a strandra, minden évben a születésnapján, és a hínárhalmok alól előkurkászták a sietve iszkoló kis rákokat, és a vödrébe ejtették őket, hogy a vibráló születésnapi napsütés hevénél kínos halált haljanak.

Aludj kislány
Ne nézz így rám, nem bírom elviselni! Nyilván arra gondolsz mennyire megváltoztam. Látod a képen a fiatalembert, a tiszta, sápadt homlokát, a göndör sötét haját, a nyugodt tekintetét, és azon tűnődsz, hogy lehetek ez én. Az állkapocs nemtörődöm pökhendi vonala, a széles járomcsont, a hoszú, elvékonyodó ujjak titkos, egzotikus származásra utalnak, bár a tartás egyértelműen angolos. Így festettem harminckilenc évesen; nézz meg jól, és ne feledd: te is lehetnék. Az apőám tiszteletes volt nem messze Oxfordtól, az anyám gazdag oxfordshire-i földbirtokos lánya. A gyerekkorom csendes volt, nyugodt és idilli. Emlékszem vasárnaponként templomba jártam, a kórusban énekeltem, a színes üvegablakon behulló fényfoltok sziromesőként virítottak az énekkari gyerekek fehér miseingén... A fekete angyal alig észrevehetően megmoccant, és a szemében Isten könyörtelen értelmének felvillanását látom. Most nem alkalmas az idő a képzelt nosztalgiára, Henry Paul Chester. Az igazságodra kíváncsi, nem a kitalációdra. Bolonddá akarod tenni Istent? Nevetséges, hogy még mindig késztetést érzek a csalásra; én, aki több mint negyven éven át csalóként éltem az életemet! Az igazság keserű főzet: nincs ínyemre, hogy épp az utolsó találkozón alkalmazzam. és mégis: vagyok, aki vagyok. Most először merem Isten szavait önmagamra vonatkoztatni.